ovi

Izgulnom kellene?
Nem teszem, egyelőre legalábbis nem. Inkább most is, mint már megannyiszor az életemben a kíváncsiság tör előre bennem. Várom az első szülőit, hogy megtudjam kinek a csoportjába kerül fiacsom. (Ha mákunk van a két legjobbat kapja, akik közül az egyik a keresztanyum, a másik az igazgatónő, aki egy tünemény.) Várom a bevásárlási listát -igaz a pénztárcám kevésbé, de azért már mennék beszerzőkörútra. Várom a jelet! Várom az eső ott töltött nap élményeit, lesz-e bőgés, mennyi... Tényleg nehéz lesz-e az elválás, vagy meglepődök és fiam úgy otthagy az előtérben, hogy vissza se néz. Kíváncsi vagyok arra is, hogy elkezd-e végre enni, látván ovis társai étvágyát (remélem azoknak legalább van), vagy marad a "napfényből és páratartalomból is megélek"motto lelkes követője. Az is érdekel, lesznek-e barátai, és milyen új sületlenségekkel jön majd haza nap mint nap, amiket hosszú időn keresztül, fáradalmas munkával fogok majd kidumálni a fejéből. Egyedül a betegeskedést nem várom, azon kívül talán minden mást.

Na igen, azért összeszorul a gyomrom, meg nehéz a szívem, mikor így sorra veszem az elválás pillanatait, de hiszek a filozófiában, miszerint ha valakit nagyon szeretsz, azzal bizonyítod, hogy elengeded, mikor menni akar. Mennyire igaz ez gyereknevelésben? Nem tudom. Persze a 3 évest még nem küldöm a bentlakásosba, de egy fél napra az oviba simán. :o))) Vagy ha tetszik neki, akár egészre. Hisz látom Bencén mennyire játszana már ortársaival, ami itt a játszin nem mindig jön össze, sajnos nyelvi akadályokba ütközik az önfeledt hancúrozás... Így belegondolva azon is illene aggódnom, hogy boldogul majd csemetém. Ha nem is lesz kapásból bandavezér, azért az sem lenne jó, ha egész nap egy sarokban gubbasztana, vagy épp ököllel/kislapáttal/bármivel osztaná ki a nem szimpi csoporttársakat. Nem marad más nekem, mint hinni abban, hogy jól beilleszkedik majd, és nem lesz olyan kis antiszociális, mint éds'anyja. Bárhogy is van, örökké nem láncolhatom magamhoz kis szerelmetesemet, aki húsomból és véremből születtek. Lehet azért is találták föl az ovit, túl azon, hogy itt kezdődik igazán az önállóságra és sok minden másra való nevelés, hogy a szülő-anyákat fokozatosan szoktassa az elváláshoz, ami akkor csúcsosodik ki, mikor a büdös kölöknek saját családja lesz. De nem akarok ennyire előreszaladni, hisz addig még van egy baromi fontos és nehéz feladtom: Úgy szeretni és nevelni, hogy gyerkőcöm mindig tudja, bármilyen messze kerül is tőlem, én mögötte állok, itt vagyok neki, bátran fordulhat hozzám, mert a kapu nyitva áll.

Nagy szavak ezek most tőlem, de majd meglesem magam szeptember 2.-án, az első napon. Na meg Bencét is. Végül is mindkettőnk számára a legjobb az egészben, hogy nem kell még szaladnom dolgozni (2011-ig anyaságin vagyok-ugye milyen ilyesztő ez évszámban kifejezve?), és ha úgy adódik van lehetőségem hosszabb oviban töltött idővel szoktatni a kölkemet, vagy akár ha valami miatt úgy látnám ez mégsem jött be nekünk, halaszthatunk is egy évet... :o)

Addig is: OVIRA FEL!