lázmérés, mondja meg aki tudja!!!

Nem mondom meg mim van tele a betegségekkel...
Azt gondoltam, hogy most, mikor már Bencét nem viszem oviba, ha túltesszük magunkat azon a múlt heti betegségen, már minden szép és jó lesz. Élvezzük majd egymás társaságát itthon, én szabályos időközönként kapok agyérgörcsöt, roppan meg az idegrendszerem, a gyerekek gyilkolják egymást, főleg Bence Hannát (Anyuuuuuuu, el akajja jontanííííííí........), de úgy általában vidámak és jókedvűek leszünk, mert egészségesek vagyunk és szeretjük egymást. Erre föl mi történik? Hétfő reggel Bence egy 38,3 °C lázzal indított, amit délutánra buzgó szorgalommal 39,4 °C növelt. Kedden vittem dokihoz, újabb antibiotikum, lázcsillapítás, immunerősítő és november végén vérvétel vérszegénység megállapítására, és ha továbbra is ennyit betegeskedik immunoalergológia. Mély csalódottságomat és magatehetetlenségemet legyőzve - amiért nem tudom megőrizni egyszem fiacsom egészségét- beletörődtem az állapotba és lelkes ápolásba kezdtem, még az éjszakai hányást is optimistán, ezután már biztos jobb lesz szemlélettel takarítottam föl.
Nesze neked fogd meg jól, tegnap estére Hanna is belázosodott. Vagy nem??? Itt Jön Az Izgalmas Fordulat A Történetben. Az általam használt lázmérő egy Microlife márkájú, gyógyszertári lázmérő, amolyan gyorsanmérő fajta. Melegnek éreztem bubilánykát, hát megmértem a hőjét, mint ekkora babáknak szokás, a rectumban (végbélben). Eredmény: 38,8°C, amiből ha levonunk 0,5-öt, akkor is 38,3 °C. Igenám, de nagyonokos bubinak eszébe jutott, hogy ha már itt ez a spéci lázmérő, meg nem is olyan pici már ez a lányka, miért ne lehetne a hónaljában mérni a lázát? Cselekvésre fel, és ezzel adtam egy pofont magamnak, mert az eredmény: 37,3°C. ??? Most már döntse el aki ezt érti, hogy kell-e csillapítani, vagy nem kell? Hogy én vagyok béna, vagy a lázmérő nem ér egy pipabagót se? Én a kivárás mellett döntöttem, kis idő után újramértem, természetesen most már itt is-ott is, és a különbség ugyan még mindig jóval nagyobb volt a megengedettnél, de mivel az értékek nőni látszottak, a csillapítás mellett döntöttem. Így ment ez egész éjszaka, és bár alvás közben picilányka megletősen sokat nyögdécselt, mikor fölébredt (félóránként!!!) mindig nagyon vidám volt, és eszébe se volt visszaaludni, mert minek, amikor éjszaka játszani is lehet. Fél1 tájban még a papát is meglátgattuk, aki akkor még javában nézte a TV-t.
Ma reggel elvittem dokihoz, aki a következő eljárást javasolta: törletvétel, lázcsillapítás, egyéb gyógyszer adása nem szükséges, és ha rosszabbul lenne vigyem vissza. A hőmérsékletkülönbséget említve neki, hatalmas szemekkel nézett rám, hogy ennek nem szabadna így lennie, egyéb okosat mondani nem tudott.

Ez a helyzet jelenleg, a betegek alszanak, és remélhetőleg teljes erőbedobással gyógyulnak. Én meg??? Próbálom kiokoskodni, hogy csillapítsak, vagy ne...


ui: Azóta eldobtam a sunyiba a digi hőmérőt, és go kartársnő tapasztalata után elindulva elővettem a higanyosat, abból is a gyorshőmérőt (mert az is van nekünk,meg hagyományos), és hónajban mérek, csak a fealadatra és a lány nyugalmára öszpontosítva. És a puttony biza lázas...

ex-ovis

Bence újabban valami struccpolitika-félét eszelt ki magának a rosszalkodáshoz. Fejébe vette, hogy ha én nem látom, hogy butaságot csinál, akkor az már nem is butaság, vagy nem baj, ha csinálja... Fogja az ollót, a fejéhez teszi, és belevág a hajába. Ha szólok neki, hogy ne csinálja, fogja magát és fut a másik szobába: anyu te meg maradj ott, akkor nem látod. Ma ugyanez a vízzel. Hozta a csőrös poharát, hogy vegyem le a tetejét. Én se ma jöttem le a falvédőről, rögtön átláttam a helyzetet, visszanyomtam a poharat a kezébe, hogy inni így is lehet, vizeskedni meg majd este fog a kádban. Ki látott már olyat, hogy egy háromévest ilyen könnyen le lehet rázni, nekem se sikerült, a kölyök kötötte az ebet a karóhoz, hogy de csak vegyem le, mert majd ő elmegy a másik szobába, és úgyse látom... Próbáltam a lelkére beszélni, hogy ez azért nem így működik, egyelőre azt hiszem nem túl nagy foganattal, de remélem a magot elvetettem, és majd mihamarabb csírázásnak indul...
Mástéren ugrott egyet a kölök fejlődése, elértük a "miért?" korszakot, ami arról szól, hogy bármit mondok neki, mindig visszakérdez, hogy: És miért... A pontok helyére pedig a leglehetetlenebb kérdéseket illeszti. Még csak pár napja kezdte, és élvezem, mert vártam ezt az időszakot, de azt hiszem még sok türelemre lesz szükségem. Azt, hogy megint egy nagyobb ablak nyílt a tudatában, abból is észrevenni, hogy pl. tegnap este e-mailt akart írni a Jézuskának. Hiába, a modern kor gyermeke. Mondogattam neki, hogy találja ki mit szeretne kapni karácsonyra és majd írunk levelet, neki meg kapóra jött, hogy egy ismerősnek írtam... És hogy a témánál maradjunk, részemről felvetődik még egy probléma. Mi van akkor, ha én, mint szülő már kitaláltam mi lenne az az ajándék, ami értelmes, és hosszan élvezhető, és szerintem ideális - LEGO, de a büdös kölke homlokegyenest mást akar. Először csak egy Villám McQueen-t, aztán azért távirányítós legyen, (itt jönnek elő az oviban elszenvedett sérelmek, hogy a más gyereknek volt, neki meg nem, mert kis lökött még, és kölcsönkérni se merte gondolom, meg emígy is, neki az kell, mert az baromi jó dolog...), ma reggel meg pedálos traktort akart. ( Ez utóbbin igaz törtem én is a fejem, mert már rég olvadozik tőlük, de nem hiszem, hogy kihasználná.) Erre mondom neki, és mi lesz a Villám McQueen-nel? És... Vág az esze, mert kapásból rávágta, hogy kétfélét kér, távirányítós V.McQ.-t, meg a pedálos traktort. A kérdés magától adódik, mennyire csalódik egy hároméves gyerek, ha nem pontosan azt kapja, amit kért? Mindent nem kaphat meg, mert ezekből a kívánságokból egy se olcsó, hát valamit ki kell hagyni. De melyiket? Aki tud okosat, hajrá!

ui: Hála a jó égnek, Bence gyógyulófélben, ami külön öröm,mert a fél percenként elhangzó, fejhangon leadott sivításból, hogy: ojjom,ojjom,ojjom,fújdkiazojjom,deazonnal... ennyi épp elég volt ahhoz, hogy komolyabb agykárosodás nélkül vészeljem át. Nem szép dolog az, ha valaki így ír a saját csemetéjéről, de bármennyire szeretem őt, és tényleg nagyon sajnálom, mert tudom milyen az betegnek lenni, egy anyának is véges a tűrőképessége, miért nem elég azt egyszer mondani, hogy: fújd ki az orrom, ha már magának nem tudja...

ilyetén állnak a dolgok, a helyzet a következő...

Na szóval. Törtem a fejem mostanában sokat, hogy mennyire jó dolog ez az ovi, egyrészt ugye a kaki-gond miatt, másrészt a bepisilés miatt, harmadrészt a rengeteg betegség miatt. Ez utóbbinak jobban zavart az a része, hogy a kisleány fertőződik, ő pedig még sokkal nehezebben birkózik meg a betegségekkel. És nem elhanyagolható az sem, hogy nem volt kézzel fogható/szemmel látható bizonyítékom arról, hogy Bence jól érzi magát napközben az oviban, az óvónő "persze, elvan" kijelentése nekem sosem volt elég meggyőző.
Aztán egy szép estén, mikor Bencén épp kitörőfélben volt a következő nyavalya, és anyai erővel már ezt úgysem tudtam megfékezni, fogtam magam és írtam egy neten is "rendelő" szipológusnak a fönnálló helyzetről, és tanácsot kértem. Jött is a válasz, hamarabb, mint reméltem, igaz még nem a megoldás volt benne, csak pár kérdés, ami pontosítani volt hivatott a felvetett helyzetet. Tehát a második körben megírtam neki, amit kért. A válasz ismét gyorsan jött, nagyjából annyi állt benne, hogy számára egyértelmű a helyzet, vegyem ki oviból, majd tavasszal próbálkozzunk újra, de csak 4 órára, és majd 2009 szeptemberétől menjen egész napra. Pontos indoklás nem volt a levélben, bár szerintem a sok betegség és a hugi egészsége szerepeltek volna fő helyen.
Azért innen még nem vezetett egyenes út a mostani állapothoz, mert még mindig (mint én általában minden helyzetben) rém határozatlan voltam, és nem voltam meggyőződve róla, hogy tényleg ez a helyes megoldás. Szerencsére jött Roki, megvitattuk a témát, és arra az jutottam, hogy bizony nem adjuk föl, egy-két betegség nem tántoríthat el, hisz emellett sok jó dologról maradna le, ha tényleg kivenném. Ezzel a gondolattal feküdtem le tegnap este.
Mai nap fő terve az volt, hogy viszem dokihoz a nagyfiút, mert köhög, fáj a torka és még lázas is, hát ki kell kúrálni. És itt következett egy újabb fordulópont. Az első kérdése az orvosunknak az volt, jár-e oviba, a válasz után pedig az első kijelentő mondata: Ezt most beszüntetjük. Biztos ami tuti alapon még rákérdeztem, hogy tényleg úgy van-e ahogy az hallatszott, de már csak annyit mondott, hogy nem érdemes a picilányt kínozni, hogy megint ő legyen az aki, fuldoklik a takonytól, és ha kell igazolást is ír az ovinak, miszerint tavaszig eltanácsolta a legényt.
Ezután már csak az maradt, hogy szó szerint orvosi utasításra beballagtam az oviba, összeszedtem Bence cuccait, szóltam az igazgatónőnek, és most itthon ápolom az én ex-ovisomat.

Eldőlt, tőlem, akaratomtól függetlenül megoldódott egy nagy dilemmám, és hogy megkönnyebültem-e? Egy nagy csudát!!! Naná, hogy most azt hiszem jobb lett volna neki, ha járhat...