Anyaállat ösztön nélkül

Ennek a bejegyzésnek tegnap kellett volna megszületnie, mert hitelesebb lett volna, de időm eleve nem volt és estére a lelkierőm is elfogyott.
Arról van szó, hogy kisiklott a gyereknevelés a kezeim közül. Vagy ha más megközelítésből akarom föltárni az esetet: lehet soha nem is neveltem, csak könnyű volt jó szülőnek lenni úgy, hogy egyszem jógyerekem volt, de mára a helyzet megváltozott, és jelentősen elszomorodtam, mikor rádöbbentem vacakanya mivoltomra.
Mint az köztudott 3 generáció él együtt nálunk, így ritkán vagyok egyedül a csemetéimmel. Arról, hogy milyen lenne az életünk ha különköltöznénk csak ábrándozni szoktam, és ugye mint az az álmokban lenni szokott, én is úgy képzeltem minden szép volna és jó, menne mint a karikacsapás. Aztán tegnap volt lehetőségem picit kipróbálni milyen a való világ... Hát mit mondjak, egy pofon jobban esett volna.
Hétfőn nem szoktunk főzni, mert vasárnapról mindig marad ebédrevaló, csak egy kis rizst kellett rottyantanom, mert a köret a husihoz elfogyott. Gondoltam akkor legalább majd fölporszívózok meg fölmosok, véget vetve ezzel a porcicák asztal alatti kergetőcskéjének. Ehhez képest kb. 10 perc alatt dugába dőlt minden tervem, rá kellett döbbennem, hogy Hanna ordít ha nem foglalkozom vele folyamatosan, és szemem sarkából látni véltem azt is, hogy Bence mindeközben unatkozik. Sodortak az események magukkal, míg elértünk arra a pontra, hogy rizs a konyhában főtt, Hanna elálmosodott, és altatni kezdtem. Épp becsukta a szemét, mikor megjelent a szobában Bence: -Odaégett neked az! Gondoltam, hogy oda nem éghetett 5 perc alatt, de forrni elkezdhetett, és mivel Bence nem tágított, kimentem vele a konyhába. Persze ezalatt Hanna észheztért annyira, hogy rádöbbenjen egyedül hagytam, neki is állt ordítani. A konyhában újra alágyújtottam a rizsnek (mert Bence menteni akarta a helyzetet és lekapcsolta a gázt), megkevertem és mondtam nagyfiamnak, hogy ennek most picit főnie kell. Vissza Hannához. Bevetettem a babahordozót fölakasztva, abban hintáztattam mikor a fürdőszobaajtó becsapódott a hátam mögött. Éreztem én, hogy meg kell lesni mi történik, belépek, hát látom Bence kezében egy elégett csillagszóró, amit épp vízzel hűtt, mert azt tudja, hogy úgy kell. Kicsi pánik, a fiam egyedül a konyhában meggyújtott és elégetett egy talált csillagszórót... Kiderült picit az ujját is megégette. Közben Hanna is elunta a hintázást, így a maradék kis időnk ebédig azzal telt, hogy Bence ujját fújtam és pusziltam, magyaráztam, hogy egyedül csillagszórózni nem épp veszélytelen, és a hugit szórakoztattam. Ezen a ponton már a takaításról végképp lemondtam, jobbnak láttam a kölyköket egy helységben, de nem közvetlen egymás mellett tartani, főleg szem előtt. Aztán egyszercsak minő megváltás, a partizán megéhezett. Irány a konyha, levest melegíteni, utána rizst kért pusztán, de én mondtam neki, hozok husit is az erkélyről (ha sok a fazék ilyen hidegben oda rakjuk a kaját). Kimentem, ajtót behúztam magam után, ne menjen be a hideg. Erre a büdös kölyke fölpattan, odarohan és rámzárja az ajtót. Kettes számú pánik kb. egy órán belül, egyrészt én -6 fokban egy szál pólóban kint, másrészt két pici gyerek egyedül bent. Szerencsém volt, hogy engem Bence nem hagyott ott, mint a papát szokta, ha az cigizni megy, hanem a második kérésre hozott széket amire fölállt és beengedett. Ezekután már semmiség volt, hogy bebújt a számítógépes asztal alá és az ottani elosztóhalomból egyesével kezdte kihúzni a készülékek zsinórjait, Mégis ezen a ponon szakadt meg bennem az utolsó húr és kapott a kezére. Ami nekem legalábbannyira fájt...
Tudom mi a baja, azt hiszem. Unatkozik, és próbálja magára a figyelmet fölhívni, mert általános helyzet, hogy az egész család Hannával foglalkozik többet, mert ő a kisebb és sokkal hangosabb, bármit szeretne, és nem kapja meg bőg... Bence meg, ő lett a túlságosan szabadjára engedett, neveletlen és szófogadatlan gyerek, mert nagyon ritkán tudok csak hozzá leülni és játszani... Jó lenne nagyon-nagyon hamar valami kompromisszumos megoldást találni, amikor mindenkinek jó, mert így senkinek...