Történ ez nagyjából másfél hete, hogy egy szép, picit szeles, de enyhe napon elindultunk levegőzni a gyerkőcökkel. Gondoltam magamban, most ráérünk, mindegy meddig jutunk, mikorra érünk haza, nem viszek babakocsit, legalább megtudom ki mennyit bír. Bence kisbicajjal jött, Hanna meg kismotorral. Hogy mégis legyen miért koptatni a lábunkat - hozzáteszem nem is tudok és nem is szeretek csak úgy céltalanul bolyongani a gyerekekkel - kigondoltam, hogy menjünk ide a közelbe, a töltés mellé sárkányozni. Jött mindenki a maga tempójában, Bence legelöl, én középről irányítottam a sereget és Hanna leghátul. Nem is volt gond................................................................... az utunk első 3/4-es szakaszán. Bezzeg utána. Először Hanna unta el a kismotrot - itt még nem sejtettem mi lesz a vége - mondtam neki jöjjön akkor gyalog, a kismoci könnyű, azt még elcipelem. Igenám, de a hölgynek hirtelen elkezdett fájni a lába és nagyjából ezzel egyidőben Bence is elunta a kisbicit. Gond még itt se volt, Bence már
Igencsak tiltakozott minden gyerek, de Bence még mindig meggyőzhető lett volna, ha időközben a kisbici beteget nem jelent. Valahogy kibújt a külső gumi a ráfból, és kitüremkedett alóla a belső, így lehetetlenné vált a célszerű használata. Persze olyan régifajta, nehéz vasbiciről van szó, ez volt az első ami rámszakadt. Valahogy Hanna se mozdult a mocival, így első próbálkozásnak azt sakkoztam ki, hogy Bencére bízom a böködőst, Hannát kézenfogva, hátizsákkal a hátamon, sárkánnyal és bicivel a kezemben próbálunk indulni. Nagyjából 20 métert haladhattunk ebben a fölállásban, Hanna túl irigy volt, és vissza akarta kapni a motorját mindenáron. Gyors csere, indultunk tovább. Azaz Bence meg én indultunk csak Hanna nem. Mit csinál ilyenkor a türelmes anya? Csalogat, szépszóval hívogat, noszogat, megtol egy picit, végül beveti a "szia, akkor mi megyünk, te meg maradj ha akarsz" mondatot. De Hannát nem olyan fából faragták aki csak úgy megijed az anyátlanságtól, ő még akkor is csak hátrafelé indult, vagy az autók alá próbált kihajtani... Eszméletlenül vonza a forgalmas úttest. Valahogy eljutottunk vagy 50 méterrel odébb, ahol birsalmát szüreteltek egy szemközti kertben, ez lekötötte Bencét, nagy nehez beért minket a motoroslány is. Be is fordultunk a szüretelők utcájába, már csak a kisebb autóforgalom miatt is. A fölállás a régi, mi Bencével haladunk, Hanna a kerítést nyalja az utca elején oda vissza (szó szerint!) és azért se mozdul előre, amikor találtunk egy macsekot. Végre ez elég érdekes volt ahhoz, hogy őHannaméltósága is megint haladjon egy fél utcányit, persze a járgányát hátrahagyva - amiért én loholhattam vissza, épp egy bekanyarodó autó előtt átvágtatva az úton. A cica annyira érdekes volt, hogy innen megint nem tudtunk tovább indulni, ami érthető, annyira játékos volt a macsek, vette a lapot, kergetőzött, bújócskázott a gyerekekkel... Csak elkezdett sötétedni, meg lehűlni a levegő, és még nem voltunk félúton sem. Végül elfogyott a maradék türelmem is, Hannát a nyakamba vettem, egyik kezembe a kisbici, kormányára a kismoci és a sárkány, hátamon a zsákom és másik kezembe Bence keze... Cirkuszba illő jelenség. De legalább hazaértünk.
És mi ebből a tanulság? Mindig könnyebb az üres kocsit tolni (ami baj esetén fölpakolható), mint málhás szamarat játszani...
Tanulság no°2: Egy sárkány semmire se jó, hármat kell vinni, persze a gyerekekhez arányítva méretben...
ui: Azóta megtettük ezt a távot még egyszer egy másik kisbicivel, ugyanazzal a kismocival, és ugyanazokkal a gyerekekkel, csak toltam a kocsit is. És láss csodát. Senkinek nem volt kínja, mindenki haladt a maga járgányával, és a kocsi is üresbe ment... Bezzeg ha nem vittem volna. ;o)
3 komment:
Fogadj el tőlem egy együttérző hátbaveregetést....:)
hű, még én is leizzadtam :o
Gyerkőcök edzésben tartanak, nem unatkozol:).
Megjegyzés küldése