az oviról, nem röviden...

Doktor House és én kivasaltunk, essünk hát neki az ovis élménybeszámolónak...

...és lőn eljövé a nagy nap, nevezetesen szeptember 2. (kedd), amikoris végetért a gondtalan gyerekkor. Okkés, ha nem is az, de mindenképp egy új szakasza kezdődött reggel a vekker -mi esetünkben mobiltelefon- csörgésével. Fél hétre volt állítva az ördögi masina, és iggggen, természetesen sikerült elaludnom. Végül is semmi vész, csak fél órával aludtam többet a tervezettnél, és az első nap kelése úgyis arról szólt, hogy megtudjam mennyi idő alatt készülünk el kávéstól -nekem, hugistól, Bencéstől, mindenestől. Nem tartottam katasztrófa helyzetnek, ha nem érünk be az oviba időben.Ennek ellenére a készülődés és az indulás megment pikk-pakk, fél kilencre a tett helyszínén voltunk. Fiacs is büszkén lépdelt (vagyis cipeltette magát), főleg mikor azt mondtam neki, hogy indulnunk kell, mert már várják a munkahelyén. Odaértünk, megkapta a szekrényt, ami egy icipici csalódás volt, mert a szülőin lecsekkolt mozdonyból zöld lufi lett, ugyanis az üresnek hitt masinás szekrény eredeti albérlője is visszajött ebbe a csoportba. A maradékból választotta hát Bence a lufisat, amelybe rögvest beköltöztünk, kipakoltuk a tornazsákot (amire előző éjjel 11-ig festettem a mozdonyt), kiraktuk a fogkefét, törölközőt. Mikor ez megvolt leadtam a kölyköt, aki szemmel láthatólag kissé szétszórt volt, és magasról tett rá mit magyarázok neki a szekrényről, pisilésről, szófogadásról... Mikor pedig végre zöldet kapott, már be is esett a "fajtások" közé játszani. Puszi, és anya balra el. Nem tagadom, itthon volt egy kis körömrágás, de mivel úgy jöttem el, hogy láttam megvan nélkülem nem izgultam, különben is délben mentem érte. Vissza is kaptam őt egy darabban, sőt teli bendővel, ami a legnagyobb pozitívum az egész ovisdiban.
Másnap, szerdán az események szinte ugyanúgy zajlottak. Az volt az egy pici különbség, hogy Bence reggel kitalálta, olvassunk mesét, nevezetesen a békakirályt. Ilyen kérések esetén meg mindig az jut eszembe, hogy addig kell a gyereknek mesét olvasni, míg kéri, úgyhogy lökött bubi mesekönyvvel a kezében asszisztálta végig a pisilést, öltözködést, fogmosást... (Persze megelőzve ezzel a hisztit, és így időt is nyerve.) Mindegy, beértünk, immáron terv szerint nyolcra, gyerek lead, anya balra el. Délben megint mentem érte, mert délután rokonlátogatóba utaztunk.

FIGYELMEZTETÉS!
GYENGÉBB IDEGZETŰ OLVASÓK ÉS FŐLEG AZOK, AKIK CSAK EZUTÁN KEZDIK AZ OVIS/BÖLCSIS BESZOKTATÁST, CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE FOLYTASSÁK A BEJEGYZÉS OLVASÁSÁT!

Következett a harmadik nap. Jellemzője, hogy a reggel zökkenőmentesen zajlott le, ébredés, öltözés, indulás. A fura csak az úton elhangzott egy-két "anyu, de te is maradj ott" megjegyzés volt. Gondoltam ez belefér, ennyi kell is. Odaértünk, cipőváltás, búcsúzás (már nehezebben ment, elhangzott újra a "maradj te is itt" mondat), de beküldtem az osztályba és mentem. Azaz mentem volna. Épp leértem a földszintre mikor hallom a saját sarjam sírós kiabálását a folyosón, mégpedig, hogy ne menjek el... Vártam csöndben picit, hátha jön az óvónő, és visszaviszi, de semmi. Mit lehetett tenni, visszamentem, a bőgő gyereket visszaszolgáltattam a megbízott megőrzőnek, ferde pillantás kíséretében közöltem, hogy kiszökött, és most már még nehezebben, de ismét elbúcsúztunk és hazajöttem. Na, ez volt az a nap, amikor délelőtt csak kóvályogtam, mint aki a lelkét vesztette, és izgultam mi lehet. Tudnak-e rá vigyázni, szeretgetik-e, vigasztalják-e, egyáltalán, abbahagyta-e a sírást... Tegyem hozzá ez volt az első ottalvós napja is. Ebéd után, hogy húgocskának is meglegyen a napi frisslevegő adagja kimentünk sétálni, akkor találkoztam Kati nénivel, a délelőttös óvónénivel, aki elmesélte, hogy Bence a nyugtató sarokban kötött ki, de a dolog bevált, és később nem volt már gond. Délután mentem érte, láttam, hogy él, mozog, játszik, és úgy általában rendben van, azt meg csak remélhetem, hogy lelke is kibír ennyit. Igazán akkor nyugodtam meg, mikor hazafelé azt mondta önként, rákérdezés nélkül, hogy jó volt az oviban.

Negyedik nap, egyben az utolsó is erre a hétre, hála a jó égnek. Ez volt a legrázósabb. Már a reggeli készülődés is nehézkesebb, egyre több a nem akarok menni, és a maradj te is ott. De azért csak elindultunk, meg is érkeztünk. A lépcsőn már úgy kellett fölvonszolni, és az osztályba meg egy kézzel be se tudtam tuszkolni. Én Hannát is fogtam, ő meg két kézzel tolta magát el az ajtótól. Kati néni ezen a ponton javasolta, hogy akkor maradjak ott egy picit, ha gondolom. Jó, én gondoltam. Az a Steve Martin film járt az eszemben, amikor a filmben a színész által alakított hős egy kislányt nevel egyedül, és úgy szoktatja be a suliba, hogy először egy padban ül vele, majd idővel mindig egy-egy paddal hátrébb ül, később már a folyosón, egyre távolabb az osztály ajtajától, míg végül feláll és hazamegy anélkül, hogy a kiscsaj hiányolná. Elméletnek szuper, de csak nehezen kivitelezhető, és olybár tűnik nem is az én gyerekeim mellett. Egyrészt mert a lényeg az lenne, hogy én ott vagyok, ülök egy helyen, de közben a sarj játszik, csak leseget, esetleg odaszalad néha-néha. Ehhez képest Bence nem volt hajlandó elmozdulni mellőlem. Ráadásul nálunk Hanna menetrendszerűen megéhezik és elálmosodik mikorra megjövünk az oviból, ami azt jelenti, hogy ott-tartózkodásom idején percről percre nyűgösebb volt, és ez bizony szintén nehezítő körülmény. Láttam már én akkor, hogy nem lesz ez így jó, de szerencsére indultak tízóraizni. Lefelé a lépcsőn a kölyök egyre hangosabban üvöltött, míg Kati néni végül közbelépett. Közölte Bencével, ha így viselkedik, akkor ő megbeszéli az anyuval, hogy menjen haza, mert így fölöslegesen van ott, és anyu bizony el is húzta a csíkot. Az előttük étkező csoport akkor már felfelé battyogott a lépcsőn, és az óvónénijük, látván a cirkusz Humbertot még "odabökte" (nem rosszindulattal) nekem, hogy menjek, mert én is sírni fogok. És láss csodát, bubi bőgött is.
Hétfőtől új módszerrel kezdünk. Míg az osztályban ültem, jött egy anyuka, akinek 3 csemetéje van, most a középsőt szoktatja. A szitu nagyon hasonló volt, csak neki a legkisebb is megállt már két lábán, így szabad volt minden keze. Közölte a fiúcskával, hogy szereti, de most itt kell maradnia, betette az osztályba, becsukta az ajtót és elment. Fiúcska pityergett, de alig 1-2 percet csak. Szóval mi is ezzel fogunk próbálkozni, pontosabban én. Hannát pedig vagy kihagyom a buliból, vagy a hátamra kötöm kendővel, hogy ne akadályozza a "ragtapasz letépését".
Hogy ne ilyen depis hangulatban záruljon ez a post, megemlíteném a pozitívumokat is. Ami nekem jó, hogy végre eszik a gyerekem. Tízórait, ebédet, és uzsiból kétszer is duplázott a héten. Igaz a husit ott se tudják belékönyörögni, de ez akkor is hatalmas előrelépés. Merem állítani az oviban az elmúlt négy napon többet evett, mint itthon egy hónap leforgása alatt, még a végén meghízik, és le kell cserélnem a ruhatárát.
A másik nagyon jó dolog, hogy miközben biztatom magam, hogy jó helyre vittem sarjam, és hogy jó ott neki ahol van, végre megoldódott az időbeosztásom, amivel azóta szenvedek, mióta kétgyerekes anya lettem. Van idő főzni is , ha kell, takarítani is, sőt újra tudok menni turizni.

Ami picit változott azóta, hogy Bence ragaszkodóbb lett, főleg az esti elalvásnál, olyankor még a kezemet is fogni akarja, míg el nem merül az álomországban. A szívem majd meg szakadt, mikor azt mondogatta, hogy ő félt az oviban, mert azt hitte elvesztem, de én biztatom magam, hogy hamar megérti, hogy mindig visszajövök érte, és aztán már örömmel megy az oviba.

ui: Én viszont meg nem értem, de ma Bence letagadta a szandálját az oviban. Délben hívott Olgi néni (keresztanyám), hogy hogy néz ki Bence szandija, mert nem találják. A kölyök meg hazafelé az úton, meg még este is azzal volt elfoglalva, hogy neki nincs meg a kinti szandálja, mert ő azt a nagyobbat akarta (két pár marad gazdátlan, mikor mentek az udvarra), ez kicsi, kilóg az ujja. (Ez az utolsó állítás igaz részben, tényleg picit lelóg a nagyujja, mert hát megnőtt a nyáron, de akkor is, szeptemberben már majd egész cipőt veszünk.) Bárhogy is esett, a saját lábbelijében jött haza, ennek ellenére a gyerek tök szerencsétlen, és ez a legnagyobb gondja, hogy neki elveszett a szadálja, mert ő a másikat akarta...