lesz belőle cserebogár

Reggel, mielőtt elindultunk az oviba arról akartam blogolni, hogy milyen szörnyen érzem magam, mikor szedem ki Bencét a huga kiságyából, ahová menekül előlem. Mikor fejtegetem le az ujjait a rácsokról, mert úgy kapaszkodik, és csak azt hajtogatja, hogy ő inkább itthon maradna. De még akkor is, mikor elveszem tőle a játékokat, meghiúsítva ezzel abbéli szándékát, hogy idehaza játszon. Mindeközben mondogatom neki, milyen jó az oviban, mert ott a sok pajtás, a rengeteg játék, azt is megengedem neki, hogy bokánrúghatja azt aki bántja, de közben inkább biztatom arra, hogy hívja a fiúkat játszani, vagy ő csatlakozzon hozzájuk, és építsenek garázst, állatkertet, szereljenek... És próbálom a szívemmel is elhinni, hogy igaz amit mondok, tényleg jó ott neki, csak az a baj, a kisördög még befurakodik néha, és azt kérdezgeti, mit gondolhat rólam a gyerekem, mikor azt látja csak neki kell elmennie akarata ellenére, a huga meg maradhat... Mert a gyerek nem hülye, csak kicsi. Szerencsére efféle agyalásra nem sok időm van, mert az idő telik, és indulni kell. Vonszolom a kölyköt a folysóra, onnan a lifte, le a pincébe a bicikliért... Közben pedig jár a szám. Folytatom a szentbeszédet az ovi pozitív dolgairól. Míg csak az osztály elé nem értünk. És akkor döbbentem rá, Bence a saját lábán ment föl a lépcsőn, a szekrényhez érve még mindig nem kezdte el a hisztit, puszit is kaptam majd beköszöntünk és bement. Addigra jött Kati néni és már fogta is a kezét, vitte is a játékbirodalomba, én meg gyorsan becsuktam az ajtót és leléptem, mielőtt még egyszem fiúcsemetémnek eszébejutna, mit is felejtett el... Lássatok csodát, nem volt sírás!