Naszóval, képek nélkül

Az úgy kezdődött hogy egy szép csütörtök délelőtt sipp-supp megfőztem a szilvásgombócot, puccba vágtam apraját és elvonultunk a dokihoz, csak úgy, pofavizitre, meg receptekért. Hogy ne kelljen Nurofen, de azért legyen, Hannának lassan esedékes a D vitamin. Kicsinőnek elpanaszoltuk a segg-problémáit, ugyanis van az, hogy egy ideje lágy a széklete és savanyúan büdös. Konkrét hasmenése nincs, mert max. kétszer tölt a pelenkába, azt is egymás után, de ha hozzávesszük még tünetnek, hogy tépi a pelenkáját és közben azt mondogatja nem jó a segge... Igaz az időben előre haladva annyi azért kiderült, hogy a pelenka nagy valószínűséggel csak a meleg miatt zavarja, mert nélküle egész jól elvan, de azért... Szóval furcsálottam a dolgot, sőt hogy jobbat mondjak már afféle igazi paramami módjára minden komoly betegségre gyanakodtam, gondoltam jobb, ha megtudjuk a tutit. Jah! Meg kértünk Bencének is papírt szemészetre, mert vagy gyengén lát, vagy nagyon szeleburdi és szórakozott, hozzá örökölte az én semmilyen arcmemóriámat, de ezt is vizsgálják ki. Ezek voltak. Közben meg tervezgettem a hétvégét, mert Gútán (aki nem tudja hol van és mi az, vessen magára) vásár volt, ami nevezetes esemény a magamfajtának, és hatványozta még az is, hogy az ott megrendezett kézilabda bajnokságon idén az unokahugom is játszott, péntek estére pedig különleges természeti jelenséget jeleztek előre, mégpedig egy elefántcsorda felbukkanását a városban. (A gyengébbek kedvéért: Karthago) Osztottam szoroztam, már azon agyaltam Hanna a hátamon hordozókendőben vajon kibírná-e a koncertet, mikor végre édsanyám megkegyelmezett és azt mondta majd lesz valahogy, menjek. Péntek reggel hát elindultunk. Kicsit ugyan döcögősen, mert a ház előtt Hannusnak olyan hasgörcse lett, hogy csak sírt és nem tudott fölegyenesedni, kétséges volt hát nem a rendelő felé indulunk-e. De aztán jobban lett, úgyhogy megcéloztuk Perbetét, ahol apánk fölpakolta a szerszémait, onann irány Kamocsa. Itt kiraktuk apánkat, fölvettük helyette mamát, és elindultunk fő uticélunk felé Gútára. Egész délután drukkoltunk a kézilabdásoknak, kürtös kalácsot ettünk, és mászkáltunk a forgatagban, mígnem elkezdett esteledni, akkor hazaszállítmányoztam apró turistáimat, csutakolás után átadtam a mamának, és mi az ősök indultunk vissza dübörögni. Szombaton megintcsak drukkolás, meg kürtöskalács, aztán következő izgalmas esemény már csak vasárnapról dereng. Aznap délutánra hőemelkedése volt a lánylénynek, ami estére lázba ment át - kellett nekünk a Nurofen, falra festett ördög. Hajnalban már 39 volt kicsinő hője, így hétfőn reggel első utunk a dokihoz vezetett. Kapott antibigyót, meg szedjen probiotikumot a hasgondjaira, csilapítsuk a lázat, vettek végbéltörletet, ha valami jöjjünk vissza. Így is tettünk, bár a lázcsillapítás azért nem volt sétagalopp, mert volt napszak, mikor a láza 40 fokig csúszott, és hiába kétféle lázcsillapító, meg hűtőfürdő, csak nagy nehezen sikerült picit lejjebb vinni. Már két napja nem evett Hanna semmit, áldom az eget, hogy van még tejem, mert regngeteget szopott és sok-sok folyadékot megivott. De a gyomra estére így is kikészült, először az antibigyót hányta rám, éjjel meg a lázcsillapítót. Kedd délután már azért sejteni lehetett hogy megmarad, kevesebb lázcsillapító is hatott, éjjel aztán úgy múlt el a láza, ahogy jött. Kedden közben megjártam Bencével a szemorvost is, kiderült, hogy a látása tökéletes, hát papírunk van a szeleburdiságáról. :o)))
Szerdán már úja nyakunkba vettük a nagyvilágot, elmentünk vagy 15 km-t autóval, hogy ne a panelban főjjünk és tartsuk az utókezelést, hanem a kertben. Ma meglett a törlet eredménye is, van egy kedves kis bacink, nevezetesen Pseudomonas aeruginosa. Elleálló minden a gyerekorvos által előrírható antibigyóval szemben, de azért megnyugtatott a doki, hogy ne izguljak, ez egy egészséges szervezetre nem veszélyes, csak szedjük a probiot és majd eltűnik. Jóvan, hiszek neki. De mondtam, hogy Hanna szerintem még nincs jól, brutálisan sokat bőg, mindemellett szokatlanul sokat alszik, nem akar enni és ha engem lát csak cicik lebegnek a szeme előtt, ezért megdumáltunk egy vérvételt keddre biztos ami tuti alapon, amiből majd néznek vércukrot (ezt nem tudom miért, lehet mert duckó?), liszt és tejallergiát, meg ilyeneket. Megnyugodtam, csak megmarad ez a gyerek. Aztán a délutánt meg már csak próbáltam túlélni. Legalábbis én személyszerint, ha ez mélyen érintene valakit. A sok bőgés nem tesz jót a fogyinak (nem mintha azt tartanék), mert az idegkimerültségem sok édességet kíván, de tényleg nem könnyű hallgatni a kicsinőt -pedig sajnálom őt- főleg mikor nem tudom eldönteni, hogy most a betegség ordít belőle, vagy a hisztériás erőszakosság, mert ez utóbbiból is van benne 5-6 gyereknyi. Estére aztán kezdtem meggyőződni arról, hogy ez utóbbi lesz, mert ha jövés-menés, foglalkozás, csavargás van, és semmire nem mondom neki hogy NEM, akkor még nevetni is tud. Mikor meg előtörtek a fejemből az emlékképek, amikor picibabaként is annyi sokat sírt, hogy már azt kívántam csak találnának valami betegségét, mert akkor legalább tudnám miért, már kezdtem a vérvétel értelmét is kétségbevonni. Na mindegy, keddig még meggondolom... Meg meglátjuk ki bírja tovább. Az is lehet, hogy összepakolok a szomszédoktól örökölt barbie-s bőröndbe pár cuccot a nemisbabának, és magam adom be a gyámügyre, ki se kelljen jönniük érte, nem kell a szomszédoknak se kihívniuk. Jó poén? :o)))

És ezzel itt a vége fuss el véle! A továbbiakban kívánok magunknak minden jót!

ui: Perec, ugye lesz jobb?